olyan nehéz voltam mint valami kő. lehet, hogy ezért a vonzódásom a kövekhez?legjobban a sima, tojás vagy kerek alakúakat szeretem .legyen az bármekkora.szóval nehéz voltam pedíg ilyenkor állítólag az ember könnyű, mindenféle tollpihékhez hasonló...hát én nem. valahogy maradt rajtam valami ami nyomott lefelé, egyre lejjebb..és akkor már tudtam, hogy újra ide kell jönnöm.és kezdődött újra a fájdalom, amit a testem érzett, az édes-meleg ismerős íz a számban, az éles fény a szememben majd a megnyugvás abban a szempárban ami akkor már a világot jelentette.Én próbáltam nem elfelejteni a terhet ami nyomott egyre lejjebb, de nem ment.Ordítottam, hogy ne mossák át az agyam,mert már az is volt, de hiába. Vakon, tudatlanul, némi emlékfoszlányból építsd újra és tedd le a terhet, hogy könnyű légy és beleolvadj a nagy és közös egészbe.
elkezdtem hát...
Szóval ott feküdtem anyám hasán,és próbáltam beazonosítani hova is kerültem.Arra gondoltam, olyan nagy baklövéseket nem csinálhattam, mert minden testrészem a helyén volt és a lehetőségekhez képest egész jól éreztem magam.Hátha nem lesz nagy melóm ezúttal,sittysutty megoldom és mehetek is.
aztán kezdett csak bonyolódni a helyzet.rájöttem, nem tudok olyan gyorsan alapjáratra állni, mert a fizikai korlátok igencsak lassították a folyamatot. Ki voltam szolgáltatva.Elég rendesen, csakúgy mint a többiek.Akkor még volt kommunikáció, meg fídbek...
most meg évekbe kerül mire az embernek sikerül Beszélgetni. mert mire megtaláljuk egymást itt a nagy káoszban, hát baráom nem egyszerű. de ha még meg is van, nem is biztos hogy megértjük egymást, csak érezni lehet, tudni hogy egy malomban őrlünk...
